Mielőtt erkölcsileg agyonvernénk egymást, esetleg beszélgethetnénk is

Az ember furcsa szerzet, mindig keres valakit, akiben hihet. Ha nem akar hinni semmiben, akkor is hisz valamiben. Keres egy vezért, egy tanítót, egy közösséget, egy zászlót, egy eszmét, vagy legalább egy olyan hangosan beszélő alakot, aki úgy mondja a félkész gondolatokat, mintha kőtáblán hozta volna le a hegyről. És ez önmagában nem tragédia. Igaz a libák is csinálnak ilyet, mégsem ír róluk naponta vezércikket a sajtó. Az ember társas lény, szeret tartozni valahová, szeret kapaszkodót találni, szeret hinni benne, hogy a világ nem teljesen szétesett padlásszoba, ahol tök egyedül van a sötétben.

Nem azzal van a baj, hogy követünk valakit. A vak követés, a gondolkodás nélküli bólogatás, amikor többé már nem merünk kérdezni. Még magunkban sem. Na, az már komoly baj!

Mert a követés és a követettség igazi próbája nem a taps, nem a színes-szagos-bidres-bodros éljenzés - hanem a kérdés. Lehet-e kérdést feltenni annak, akit követünk? Lehet-e azt mondani, hogy „rendben, de ezt miből gondolod?” Lehet-e kételkedni anélkül, hogy az emberből rögtön áruló, hitetlen, ellenség vagy hasznos idióta legyen?

Magyarország kettős szerepben. Egyszer a múltban, egyszer a jelenben. Magyarország a török ellen, amikor a Nyugat nem segített, Ukrajna az orosz birodalom ellen, amikor Magyarország nem segít: két korszak, két háború, ugyanaz a kellemetlen kérdés – mikor lesz a határország sorsa azoknak a valódi ügye, akiket véd? Tudunk-e, merünk-e tükörbe nézni?

A történelem nem egyszerűen ismétli önmagát. A helyzet ennél sokkal rosszabb: szemtelenül az arcunkba röhög. A török ellen védekező Magyarország és az orosz birodalmi nyomás alatt álló Ukrajna nem ugyanaz a történet, mégis nagyon erős a párhuzam: amíg a határország helytáll a végeken, addig a mögötte élők hajlamosak "stratégiai türelemnek" nevezni azt, ami a harctérről nézve egyszerűen késlekedés. A magyar történelem ezért nem poros panoptikum, hanem kellemetlen tükör, sőt gyakran görbetükör. Néha nagyon görbe. Megmutatja, milyen az, amikor egy ország önmagát és másokat véd, aztán ő maga hiába várja, hogy végre őt is valaki a saját ügyének tekintse. A magyar történelem és a hódító birodalmak viszonya...

Miért egészséges, ha más vezeti az országot és senki nem kap korlátlan hatalmat?

Kezdjük egy egyszerű gondolattal: a politika olyan, mint a hosszú túra. Nem az a kérdés, hogy egyszer-egyszer belelépsz-e a sárba (bele fogsz), hanem hogy van-e cipőd, amiben kijössz belőle, és van-e térképed, ami visszavisz az ösvényre.

A rendszer “cipője” pedig az, hogy a hatalom leváltható-e, és a leváltás folyamata nem polgárháborús feszültség, hanem rutinszerű gesztus: "gratulálunk, szép volt, holnap átadjuk a kulcsot, csókolom".

...de a kérdései itt maradnak velünk.

Jürgen Habermas halálhírében van valami szomorúan európai. Nemcsak azért, mert 2026. március 14-én, 96 éves korában meghalt a háború utáni német (és európai) gondolkodás egyik legnagyobb alakja, hanem azért is, mert vele mintha a nemzetközi vitakultúra lenne szegényebb. A hírt kiadója, a Suhrkamp jelentette be, és a hivatalos nekrológok szinte azonnal ugyanazzal a hangsúllyal búcsúztak tőle: ő volt az egyik utolsó olyan közéleti filozófus, akire még nemcsak mint tudósra, hanem mint erkölcsi mércére is figyeltek.

Én nemcsak emiatt írok róla, hanem azért is, mert számomra a 90-es évek óta erkölcsi és morális mérce volt sok gondolata, amelynek folytatását Rudolf Steiner munkáiban találtam meg. Ezért írok kettejük kapcsolatáról is.